Terápiás Mese
Egyszer volt, hol nem volt, egy kis országban élt egy masszőr, akit mindenki csak úgy hívott: Szívkezű.♥️
Nem azért, mert különleges tanulmányokat végzett, vagy mert minden versenyt megnyert, hanem mert amikor hozzáért valakihez, mintha a szíve is hozzáért volna.
Egy nap hírt kapott, hogy messze-messze, egy napfényes városban, amit úgy hívtak: Antalya, megrendezik a Nemzetközi Masszázs Bajnokságot.
Barátai biztatták:– Menj el! Mutasd meg, ki vagy!
De Szívkezű csak mosolygott.– Nem azért megyek, hogy megmutassam magam…hanem, hogy tanuljak valamit – mondta csendesen.
Szívkezű sokáig gondolkodott. – Nem vagyok versenyző…csak egy egyszerű ember, aki segíteni szeretne az embereknek.
De a szívem azt súgja: mennem kell.
Útnak indult hát. Hosszú volt az út, de végül megérkezett Antalyába, a városba, ahol a tenger is dalol. A tenger illata, az aranyló naplementék és az idegen nyelvek kavalkádja különös érzéseket ébresztettek benne. Nem ismert senkit. Minden új volt – és mégis… valami nagyon ismerős: az emberek lelke.
A verseny napján rengeteg különleges masszőr gyűlt össze.
Volt, aki bambusszal dolgozott, más forró kövekkel, megint mások úgy mozogtak, mintha táncoltak volna.
Szívkezű néha elbizonytalanodott, máskor elámult.
A zsűri szigorú volt, mégis tiszteletteljes.
A levegő tele volt feszültséggel – de Szívkezű nem versenyezni jött. Csak adni. És amikor kezei megérintették a testet, valami csendes béke szállt a terembe.
A nap végén, amikor már mindenki elfáradt, kihirdették a díjakat. A nevét kétszer is kimondták: – Nemzetközi Birói Különdíj 🏅🏅Mindenki tapsolt.
Szívkezű meghajolt, megköszönte – de valójában már régen megnyerte, amit keresett:
– Egy mosolyt egy japán és thai mestertől.
– Egy ölelést egy török versenytárstól.
– Egy bátorító pillantást egy nemzetközi bírótól.
Nem az érem volt a fontos, hanem az, hogy mennyi emléket, barátságot és tapasztalatot visz haza.
Hazafelé a repülőn csendben nézte a naplementét. Két érem csillogott a táskájában – de a szívében még inkább: a tanulás öröme, a barátság ereje, és a remény, hogy egyszer újra visszatérhet Antalyába – nem versenyezni, hanem tanítani, tanulni, gyógyítani, barátokkal találkozni.
És azóta is, amikor kezeit valakire ráhelyezi, nemcsak testet érint…hanem emléket.
Egy történetet, amit Antalyában írt – szívvel, kézzel – örökre.
És minden este, amikor a tenger hangjára gondol, csak ennyit mond halkan:– Egyszer még visszatérek Antalyába.
Nem azért, hogy győzzek, hanem hogy újra tanuljak, adjak, és érezzek.
Mert az igazi bajnok az, aki szeretettel érint.
Itt a vége – de a meséje örökre bennünk él 🙏❣️
📝’Dr.Kovács Cs.Tibor 📚 író 🗞️ újságíró 📖 publicista ✒️
Hands of the Heart – The Masseur Who Found Himself in Antalya
A Therapeutic TaleOnce upon a time, somewhere in a small country, there lived a masseur whom everyone called: Hearthand.♥️
Not because he had special studies or because he won every competition, but because when he touched someone, it was as if his heart had touched them too.One day he received news that far away, in a sunny city called Antalya, the International Massage Championship was being held.
His friends encouraged him: – Go! Show me who you are! But Hearthand just smiled. – I’m not going to show myself… but to learn something – he said quietly.
Hearthand thought for a long time. – I’m not a competitor… just a simple person who wants to help people. But my heart tells me: I have to go.
So he set off on a journey. It was a long journey, but he finally arrived in Antalya, the city where the sea also sings. The smell of the sea, the golden sunsets and the cavalcade of foreign languages awakened strange feelings in him.
He didn’t know anyone. Everything was new – and yet… something very familiar: the souls of the people.
On the day of the competition, a lot of special masseurs gathered.Some worked with bamboo, others with hot stones, and still others moved as if they were dancing.
Sometimes Hearthand was uncertain, other times he was amazed.The jury was strict, yet respectful. The air was full of tension – but Hearthand didn’t come to compete. Only to give. And when his hands touched the body, a kind of quiet peace came into the room.
At the end of the day, when everyone was tired, the awards were announced.
His name was called out twice: – International Judge Special Award 🏅🏅Everyone applauded.
He bowed with a hearty hand, thanked him – but in fact he had already won what he was looking for a long time ago:
– A smile from a Japanese and Thai master.
– A hug from a Turkish competitor.
– An encouraging look from an international judge.
It wasn’t the medal that was important, but how many memories, friendships and experiences he would take home. On the plane home, he watched the sunset in silence. Two medals glittered in his bag – but even more in his heart: the joy of learning, the power of friendship and the hope that he could return to Antalya one day – not to compete, but to teach, learn, heal, meet friends.
And ever since, when he places his hands on someone, he touches not only a body…but a memory.
A story he wrote in Antalya – with his heart, with his hands – forever.And every night, when he thinks of the sound of the sea, he says only this quietly: – I will return to Antalya one day.
Not to win, but to learn, give and feel again.Because the real champion is the one who touches with love.
This is the end – but his tale lives on in us forever 🙏❣️
📝’Dr.Kovács Cs.Tibor 📚 writer 🗞️ journalist 📖 publicist ✒️
