Budapesten, 1957. június 28-án végezték ki Tóth Ilona szigorló orvost az 1956-os forradalom után.1932. október 23-án, a ma Budapest önálló kerületrészeként ismert, de 1950-ig Cinkotához tartozó Árpádföldön született, Tóth Ilona Gizella néven.
Szülei korán, négy éves korában elváltak, és mindössze két éves volt, amikor tanítónő édesanyjával (Nagy Ilona) elköltözött.
De gyakran látogatta édesapját (Tóth Ferenc József) is szülőházában, a Széchenyi utca 10-es (az 1950-es évektől Állás utca 57.) szám alatt. Anyai nagyszülei nem messze, a Fertály utca – Katymár utca sarkán laktak.
Református volt, a Kálvin téri templomba jártak istentiszteletre. Szeretett sportolni: atletizált, vívott, majd repült is. Tanulmányai alatt végig jó tanuló volt.
A középiskolában DISZ-titkár volt, de miután egy nyilvános vitán az egész vezetőséggel szemben bírálta az értelmiségi származásúak hátrányos megkülönböztetését a továbbtanulásban, le kellett mondania.1943-tól volt a zuglói Budapesti M. Kir. Állami Erzsébet-Nőiskola leánygimnázium és Nőnevelőintézet tanulója, és ott is érettségizett 1951-ben, de akkor már Teleki Blanka Általános Leánygimnázium volt az intézmény neve.
Ezután felvették a budapesti orvostudományi egyetemre, ott azonban már oklevelet nem szerezhetett, mivel – csupán 24 éves szigorló orvosként – 1957. június 28-án kivégezték.
Bár a vélemények megoszlanak, a legtöbben abban egyetértenek, hogy a vádként felmerült események teljes bizonyossággal utólag már nem rekonstruálhatók, a korabeli dokumentumokban (bírósági, rendőrségi és boncjegyzőkönyvek) tartalmában – ahogy Eörsi László fogalmazott – ellentmondások, hiányosságok, hibák és „elszólások” vannak és Tóth Ilona a forradalom mártírja.
A medika 1956-ban ötödéves szigorló (egyetemi tanulmányainak a befejezése előtt álló, utolsó szigorlatára vagy szigorlataira készülő) orvostanhallgató volt.
A forradalom előtt a Szövetség utcai kórházban volt belgyógyászati gyakorlaton. Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt 1956. október 23-án részt vett a diáktüntetésen. Október 25-én jelentkezett ápolónőnek a Szövetség utcai kórházba, ahol azonban nem tudtak munkát adni neki, így átküldték a Péterfy utcai kórházba, ahol az Önkéntes Mentőszolgálat tagja lett.
November 1-jétől a kórház kisegítő részlegének vezetője lett. November 11-e után bekapcsolódott az illegális ellenálló mozgalmakba, röpcédulákat készített, és részt vett az Élünk című folyóirat szerkesztésében.1956. november 19-e éjjelén egy a Domonkos utcai kisegítő kórházban tartott razzia során őrizetbe vették és a Deák téri főkapitányságon előállították hét fiatallal, akik közül csak Molnár Józsefet állították bíróság elé, a többieket a rendőrségi vizsgálat lezárása után szabadon engedték.
Eredetileg röplapozásért tartóztatták le, majd egy kihallgatás során, december 4-től kezdve – a periratok szerint társai forradalom alatti kegyetlenségéről értesülve – tett gyilkossággal kapcsolatban önmagára terhelő, beismerő vallomásokat.
A védelem stratégiája – nyilatkozta Kiss Réka történész – a tárgyaláson ezért nem az igazság kiderítése volt, hanem Tóth Ilonának a halálos ítélettől való megmenekítése. Ügyvédje Kardos János volt (abban az időben ez a per volt az utolsó, ahol a vádlottak szabadon választhattak védőt), akinek meggyőződése volt, hogy védence ártatlan. Szerinte az első vádirat megszületésekor még előreláthatóan 10-15 év börtönbüntetésre akarták ítélni.
Tóth Ilona azonban az egész per során minden felmerülő vádpontot magára vállalt, ha ellentmondás merült is fel, azt saját bűneit súlyosbítva oldotta fel. Bűnösségét saját és vádlott-társai beismerése igazolta. 1957. január 29-étől tárgyalása már a nemzetközi nyilvánosság előtt zajlott.
A kegyelmi tanácskozáson Tóth Ilona esetében B. Tóth Matild bírónő is a halálos ítélet megváltoztatása mellett foglalt állást, illetve Molnár György ügyész is csak súlyos, de nem a legsúlyosabb büntetést kérte.
A két politikai delegált ülnök, Kolláthi Ferenc és Kócs Sándor azonban már első fokon, 1957. április 8-án halált kért Tóth Ilonára és a vádlottak padján ülő forradalmárokból kettőre. A Legfelső Bíróság népbírósági tanácsa fellebbezési tárgyalásán végül államrend elleni szervezkedés, gyilkosság, folytatólagosan elkövetett izgatás és személyes szabadság megsértése vádjával Gyöngyösi Miklóssal, Gönczi Ferenccel és Kovács Ferenccel (segédmunkás) együtt halálra ítélte, és 1957. június 28-án – két nappal a többiek után – felakasztották.
A szintén e perben vádlott Obersovszky Gyula és Gáli József ügyében a legfelsőbb ügyész törvényességi óvással élt, ami alapján halálbüntetés helyett előbbit életfogytiglani, utóbbit pedig 15 évi börtönbüntetésre ítélték. Molnár József letöltendő börtönbüntetést kapott.
A vád állítása, miszerint 1956. november 18-án Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc segítségével mint a Domokos utcai, szükségkórházzá átalakított részleg vezetője orvosi eszközökkel (vénába fecskendezett benzinnel, más változat szerint altatóval és szívszúrással) megölte Kollár István rakodómunkást, mert az Államvédelmi Hatóság tagjának vélték, a rendszerváltás után egy időre politikai felhangokat sem nélkülöző viták kereszttüzébe került.
Az üggyel foglalkozó történészek és kutatók egy része azon a véleményen van, hogy Tóth Ilonát koncepciós perben ítélték el, mert nem követett el (vagy nem ő követte el a) gyilkosságot, bár az akkori események pontos menetét utólag lehetetlen teljes biztonsággal rekonstruálni.
Tóth Ilona és társai perükben azt vallották, hogy elkövették a gyilkosságot, sőt részletesen (bár nem teljesen egybehangzóan) elő is adták, miképp történt. A beismerő vallomásokat azonban a történészek többsége szerint kényszer hatására, és/vagy más személyek fedezése érdekében tehették.
Ellentétes állásponton van Eörsi László, aki szerint Tóth Ilona vallomása őszinte volt, és ha voltak is enyhítő körülmények, ténylegesen részt vett az emberölésben.A Legfelsőbb Bíróság Tóth Ilona testvérének kérésére 1990-ben felülvizsgálta a bírósági eljárást, de a semmissé nyilvánítás iránti kérelmet elutasította.
Tíz évvel később a 2000. évi CXXX. törvény elrendelte, hogy a különböző 1956–57-ben alkotott jogszabályok alapján rögtönbíráskodásban, gyorsított eljárásban illetve népbírósági tanács előtti eljárásban „a forradalommal, illetve harci cselekménnyel összefüggésbe hozott cselekmény miatt” történt elmarasztaló ítéleteket az ügyben eljárt elsőfokú bíróság nyilvánítsa semmissé.
Ennek alapján 2001 februárjában a Fővárosi Bíróság a Tóth Ilona elleni 1957-es eljárást semmisnek nyilvánította.(Wikipédia)
