A szerelő életében kétféle munka létezik.
Az egyik az, amelyikről már telefonban tudja, hogy három óra lesz, két ember kell hozzá, valaki biztosan sírni fog, és a végén még ő kér bocsánatot azért, mert a gép húsz éve rozsdásodik egy olyan helyen, ahová emberi kéz nem fér be.
A másik az, amelyikre azt mondja: húsz perc.
A húszperces munka veszélyesebb. A háromórás munkára felkészül az ember. Visz mindent. Plusz szerszámot, plusz törölközőt, plusz türelmet, plusz szendvicset.
A húszpercesre viszont csak úgy odagurul. Könnyedén. Majdnem vidáman. Úgy parkol le, mint aki már fejben a következő címen jár. A táskát fél kézzel kapja fel, mert minek cipelni mindent. Egy szivattyúcsere, mondja magában. Talán kettő. Két csatlakozó, néhány csavar, egy kis víz, aztán kész.
A gép működik, az ügyfél megkönnyebbül, ő pedig visszaül az autóba, és még az órájára is büszkén néz.
Ez a történet azon a reggelen kezdődött, amikor én is azt hittem, hogy létezik húszperces munka. Aznap reggel még volt időbeosztásom. Címek egymás után, szépen, logikusan, majdnem emberi módon.
Az elsőnél gyors javítás. A másodiknál fűtőszál. Utána néhány vegyes hiba, két kifejezetten egyszerűnek ígérkező cím, végül egy szénkefecsere és egy utolsó, gyors befejezés. Papíron úgy nézett ki, mint egy rendes munkanap. Olyan nap, amelynek van eleje, közepe és vége. Olyan nap, amelyen az ember ebédelni is tud. Talán ülve.
A papír persze nem tudta, mi vár rám. A papír nem látta a megkeményedett gumicsöveket. Nem ismerte a bilincseket, amelyek évtizedek alatt szent esküt tettek, hogy soha többé nem zárnak rendesen. Nem számolt a padlóval, amely minden kifolyó vízcseppet azonnal tízszeresére nagyít. Nem tudta, hogy létezik olyan vadonatúj fűtőszál, amely az első bekapcsoláskor úgy leveri a FI-relét, mintha személyes sértésnek venné az elektromos áramot.
Nem tudta, hogy egy alkatrészboltban az idő nem lineárisan halad. Ott a húsz perc egy külön vallási fogalom. És főleg nem tudta, hogy a nap végére egy mosógépmotor fog utazni a csomagtartómban, mint egy hallgatag, olajos túsz. Én sem tudtam. Becsuktam az autó ajtaját, elindítottam a motort, és még azt is gondoltam, hogy ma talán korán végzek.
Az ember néha egészen kreatív módon tud hülye lenni. Három nap múlva érkezik az első fejezet.
