Egy néma krízis, amit elhallgatunk
Sok éven át azt hittem, hogy a múlt fájdalma egyénként határoz meg minket.
Mint pszichológus, és mint valaki, aki maga is nehéz gyermekkoron ment keresztül, tudom, milyen mély sebeket hagyhatnak a traumák.
Gyakran azonban elfelejtjük, hogy ezek a sebek nem csak magunkra vannak hatással – a társadalom egészét mérgezik.
És mégis, mintha a társadalom kollektíven elfordítaná a fejét, és inkább a tünetekkel foglalkozna, mint az okokkal.
Vegyük például a bűnözést, a drogfüggőséget, vagy a munkahelyi kiégést.
Ezek gyakran a gyerekkorban átélt traumák, elhanyagolás vagy bántalmazás következményei.
A társadalom azonban inkább a gyors megoldásokra törekszik – szigorúbb törvények, új függőségi terápiák, munkahelyi tréningek.
De hol van a valódi probléma feltárása?
Miért nem nézünk szembe azzal, hogy a feldolgozatlan érzelmi és fizikai sérülések azok, amelyek hosszú távon pusztítják az egyént és a társadalmi szövetet?
Személyesen is megtapasztaltam, mit jelent egy toxikus családi környezetben felnőni.
Évekig harcoltam azzal a gondolattal, hogy „nem vagyok elég jó”, hogy nem érdemlem meg a szeretetet vagy az elismerést.
Ez a belső küzdelem nemcsak a saját mentális egészségemet rombolta, de kihatott a kapcsolataimra, a karrieremre is.
Sokan járnak ugyanebben a cipőben, és gyakran ezek az emberek azok, akik felnőttként döntéshozók lesznek – akik anélkül irányítanak másokat, hogy saját múltjukkal szembenéztek volna.
Ez a generációs trauma átszövi a politikai döntéshozatalt is, ahol a hatalommal rendelkező emberek maguk is gyakran feldolgozatlan sérüléseiket hozzák be a rendszerbe.
A társadalom szétszakadozása – az egyre mélyülő polarizáció, a szélsőséges politikai irányzatok térnyerése – egyértelműen azt jelzi, hogy kollektíven elhanyagoltuk a trauma feldolgozásának szükségességét.
Egyetlen nemzet sem építhet tartós jövőt, ha a múlt fájdalmait a szőnyeg alá söpri.
Miért fogadjuk el a jelenlegi állapotot, ahol az empátia egyre ritkább, és az emberek közötti bizalom szinte teljesen eltűnt?
Szükség van egy közösségi terápiára.
Igen, közösségi!
A feldolgozatlan traumák nemcsak egyéni életutakat, hanem egész társadalmakat formálnak át – de nem a jó irányba.
Csak akkor tudunk előrelépni, ha felismerjük, hogy a gyógyulás kollektív felelősség.
Évtizedek óta élünk egy illúzióban, ahol a mentális egészség másodlagos kérdés, egyéni probléma.
De ha körülnézünk, látjuk, hogy a közéletben és a politikában mindez hogyan csapódik le: bizalmatlanság, szociális elszigeteltség, erősödő szélsőségek.
Meddig fogjuk még ezt tűrni?
Eljött az ideje, hogy szembenézzünk a múlttal, és ne csak magunkért, hanem a társadalom jövőjéért is.
Vajon meddig várunk még, míg minden szét nem esik?
📝’Dr.Kovács Cs.Tibor ✒️író, újságíró, publicista📸AI
