Pszichothriller novella
A szobában csend volt. A falakat vastag függönyök borították, tompítva a külvilág zaját. A rendelő egyfajta menedéket nyújtott – legalábbis eddig így gondoltam. Ma azonban valami megváltozott.
A páciensem, egy harmincas évei végén járó férfi, mélyen a szemembe nézett. Nem félelemmel, nem dühvel – valami mással. Egyfajta kiismerhetetlen magabiztossággal, amely meglepett. Lassan hátradőlt a székében, keresztbe tette a lábát, és halvány mosollyal megkérdezte:
– Dr. Kovács, milyen érzés, amikor a szerepek felcserélődnek?
Összeráncoltam a homlokom. – Mire gondol?
– Arra, hogy ma nem én vagyok az, aki beszélni fog. Hanem ön.
A jegyzeteimet néztem. Péter László, 38 éves, informatikus. Depresszióval küzdött, szorongásos epizódjai voltak. Múlt héten arról beszélt, hogy úgy érzi, valaki figyeli. Akkor még azt gondoltam, paranoiás tünetekről van szó. De most… most más volt.
– Péter, a terápián ön van a középpontban. Az én szerepem, hogy segítsek önnek.
A férfi felnevetett. Halk, torz kacaj volt, mintha valami belső titkot rejtegetne. A szeme sötéten csillogott.
– De hiszen segít is, doktor úr. Már hónapok óta. Jegyzetel, tanulmányoz, figyel. Tudja, mi a kedvenc részem ebben? – Egy pillanatra elhallgatott, majd előhúzott egy kis fekete noteszt a kabátja zsebéből. Pontosan olyan volt, mint az enyém. – Hogy én is ugyanezt teszem önnel.
A torkom kiszáradt.
– Mit akar ezzel mondani?
– Egy terápiás kapcsolat mindig kétirányú, nem igaz? Ön beszél hozzám, én pedig hallgatom. Én beszélek önhöz, ön pedig jegyzetel. De mi történik, ha én is jegyzetelek? Ha én is elemzem önt?
Nem tudtam, mit válaszoljak. A pulzusom megugrott, de próbáltam megőrizni a nyugalmamat.
– Ez egy érdekes gondolat, Péter. De… talán menjünk vissza ahhoz, amit múltkor említett. Azt mondta, úgy érzi, figyelik.
– És mi van, ha igazam volt? – szorította meg a noteszt a kezében. – Tudja, mit tartok ebben? Az összes ülésünket. Szó szerint. Minden mondatát, minden apró mozdulatát. Látja, doktor úr, az emberek elfelejtik, hogy a terapeuták is emberek. És az embereknek titkaik vannak.
Valami hideg érzés végigfutott a gerincemen.
– Péter, meg kell értenie, hogy a terápiás kapcsolatnak határai vannak. Amit most mond, az… szokatlan.
A férfi előrehajolt. A tekintete feszültté vált.
– Én viszont azt hiszem, hogy ön nem csak egy terapeuta. Ön egy rejtély. Egy kirakós. Az életéről annyi apró részletet elárult… néha nem is tudatosan. De én figyeltem. És összeraktam a képet.
– Miféle képet? – kérdeztem halkan.
– Hogy maga fél.
Szinte éreztem, ahogy az egész testem megfeszül.
– Ez egy erős állítás.
– Igen, de igaz – bólintott lassan. – Az ön múltja… a döntései… az a mód, ahogyan néha a semmibe réved. Az apró remegések az ujjai végén, amikor kényes témát érintünk. Láttam. És tudja, miért érdekel ennyire?
Nem szóltam semmit.
– Mert én is félek – folytatta. – De nem attól, hogy engem figyelnek. Hanem attól, hogy végül kiderül az igazság.
– Milyen igazság?
A férfi lassan elmosolyodott, és kinyitotta a noteszt.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy ön is meghallgassa a saját terápiáját.
A szoba falai mintha szűkültek volna körülöttem. Valami itt nagyon nem stimmelt. De mielőtt megszólalhattam volna, Péter egy kis magnót vett elő. Bekapcsolta.
És a következő pillanatban a saját hangomat hallottam.
„…és ha valaha is kiderülne, talán az egész életem darabokra hullana.”
A vér megfagyott az ereimben.
Péter mosolya szélesebb lett.
– Tudja, doktor úr… én mindig is azt gondoltam, hogy a terápiának kölcsönösnek kell lennie. És most végre egyenlők vagyunk.
A kezem remegett. Az ajtó kilincsét figyeltem. Aztán Péterre néztem, aki nyugodtan dőlt hátra a székében.
Várt.
És tudtam, hogy ez a beszélgetés még csak most kezdődött el….
Ahogy Péter hátradőlt, a szoba csendje elviselhetetlenné vált. A magnóból továbbra is az én hangom szólt – olyan mondatok, amelyeket soha nem akartam viszonthallani.
A saját félelmeim, a bizonytalanságaim, a múltam darabjai… mind ott voltak, kifacsarva és tükörként elém tartva.
Péter lassan becsukta a noteszt, és az asztalra tette.
– Nos, doktor úr? Mit érez most?
A torkom kiszáradt. – Mit akar tőlem?
– Csak azt, hogy játsszunk egy kicsit – mondta halkan.
– Képzelje el, hogy most én vagyok a terapeuta. Maga pedig a páciens. Meséljen! Milyen érzés, amikor valaki mélyebbre lát önben, mint ön saját magában?
Felálltam. A lábam remegett, de határozottnak akartam tűnni.
– A beszélgetésünknek itt vége, Péter.
– Valóban? – kérdezte mosolyogva, és felemelte a magnót. – Biztos ebben?
A kezem ökölbe szorult. Ha elmegyek, mi lesz? Mivel zsarolhat? Meddig ment el?
Péter hátradőlt, élvezte a helyzetet. Tudta, hogy nem mehetek el.
– Üljön vissza, doktor úr – mondta nyugodtan.
– Kezdjük elölről. Lenyeltem a gombócot a torkomban, és lassan visszaültem.
A beszélgetés tényleg csak most kezdődött el.
📝’Dr.Tiberius Faber (‘Dr.Kovács Cs.Tibor) 📸AI/MI
