Próza – Inspiráló, Filozófia
A láthatatlan láncok: mi formál minket?
Gyerekként még őszinték vagyunk. Amikor valami fáj, sírunk. Amikor örülünk, nevetünk. Nem kérdőjelezzük meg önmagunkat, nem gondolkodunk azon, hogy mások mit gondolnak rólunk.
A világ egyszerű: azt mondjuk, amit érzünk, és azt tesszük, ami természetes számunkra. Aztán elkezdjük megtanulni a szabályokat. Nem illik hangosan sírni. Nem illik dühösnek lenni. Nem illik kilógni a sorból. Megtanítanak minket, hogy mi az, ami elfogadható, és mi az, ami nem. Lassan elkezdjük levágni önmagunkról azokat a részeket, amelyeket mások nem néznek jó szemmel. Ha túl érzékenyek vagyunk, elfojtjuk az érzelmeinket. Ha túl szókimondóak vagyunk, megtanulunk hallgatni. Ha merészen álmodunk, lecsendesítjük a vágyainkat.
Ahogy egyre idősebbek leszünk, már nem is tudjuk biztosan, hogy kik vagyunk valójában. Csak azt tudjuk, hogy milyennek kellene lennünk. És amikor a tükörbe nézünk, talán ott van egy halvány érzés: valami nincs rendben. Valami hiányzik.
De mi is az? Az önazonosság paradoxona: miért rejtőzködünk?
A legfurcsább, hogy miközben mindannyian arra vágyunk, hogy szeressenek minket, mégsem merjük megmutatni az igazi énünket. Félünk, hogy ha őszinték vagyunk, akkor elveszítünk embereket. Félünk, hogy ha kimondjuk, amit igazán gondolunk, akkor nem fognak elfogadni.
De mit jelent ez valójában? Ha valakit csak azért szeretnek, mert mindig azt mondja, amit hallani akarnak tőle, az valóban szeretet? Ha valaki csak akkor illeszkedik be egy közösségbe, ha folyamatosan alkalmazkodik, az valóban az ő helye?
Az önazonosság paradoxona az, hogy miközben azt hisszük, hogy a maszkjaink megóvnak minket, valójában egyre távolabb visznek attól az élettől, amit igazán élni szeretnénk. Az emberek gyakran nem is az igazi énünket szeretik – hanem azt a szerepet, amit eljátszunk. És amikor ezt felismerjük, az egyik legkeserűbb igazsággal szembesülünk: a szeretet, amit kaptunk, talán sosem nekünk szólt, hanem annak a képnek, amit mutattunk magunkról.
A félelem gyökerei: miért nehéz változtatni?
A legmélyebb félelmünk nem az, hogy kudarcot vallunk. Nem az, hogy nem leszünk elég sikeresek, elég gazdagok, elég elismertek. A legmélyebb félelmünk az, hogy ha igazán önmagunk vagyunk, akkor egyedül maradunk.
Ezt a félelmet az életünk során számtalan élmény táplálja: Gyerekkorunkban megtanultuk, hogy bizonyos dolgokat nem szabad kimondani. Megéltük, hogy amikor valóban önmagunk voltunk, valaki elutasított minket.
Láttuk, hogy a világ inkább a simulékony, alkalmazkodó embereket jutalmazza. És így eljutunk oda, hogy az igazi énünk egyre mélyebbre süllyed bennünk. Úgy élünk, mintha egy vastag üveglap mögött lennénk. Belül érzünk, gondolkodunk, vágyunk, de a külvilág felé csak annyit mutatunk, amennyit biztonságosnak érzünk.
Az önmagunkra találás bátorsága
De mi lenne, ha egyszer csak úgy döntenénk, hogy másként élünk?
Mi lenne, ha elkezdenénk levenni az álarcokat, egyiket a másik után?
Mi lenne, ha nem félnénk kimondani az igazságot?
Mi lenne, ha nem akarnánk mindenáron tetszeni másoknak?
Mi lenne, ha elfogadnánk, hogy nem kell mindenkinek szeretnie minket – és hogy ez rendben van?
Az önazonosság nem azt jelenti, hogy minden helyzetben nyersen őszinték vagyunk, vagy hogy figyelmen kívül hagyjuk mások érzéseit. Nem az arrogancia vagy a makacsság útja. Sokkal inkább azt jelenti, hogy nem tagadjuk meg önmagunkat azért, hogy másoknak kényelmesebb legyen.
A valódi szabadság: amikor már nem félsz önmagad lenni
Az emberek gyakran azt hiszik, hogy a szabadság azt jelenti, hogy bármit megtehetünk. De a valódi szabadság ennél mélyebb: az, amikor már nem félünk önmagunk lenni.
Amikor nem az határoz meg, hogy mások mit gondolnak rólunk. Amikor merünk nemet mondani, ha valami nem jó nekünk. Amikor nem csendesítjük el magunkat azért, hogy mások jobban érezzék magukat. Amikor felismerjük, hogy a saját életünket éljük – nem másokét.
A legnagyobb irónia, hogy amikor végre elkezdünk önmagunk lenni, az emberek nem elfordulnak tőlünk, hanem épp ellenkezőleg: azok, akik valóban hozzánk tartoznak, akkor találnak ránk igazán.
És most te mit választasz?
Minden nap döntés előtt állunk. Eldönthetjük, hogy tovább játsszuk a szerepeket, vagy elkezdünk visszatalálni önmagunkhoz.
A kérdés az: meddig akarunk még várni?Mert az idő telik. Az élet nem áll meg. És ha nem vigyázunk, egy nap arra ébredünk, hogy az életünk eltelt, anélkül hogy valaha igazán önmagunk lettünk volna.
De még nem késő. Soha nem késő.
Az első lépés talán a legnehezebb – de egyben a legfontosabb is.
A döntés a tiéd.
📝’Dr. Tiberius Faber 📸 AI /MI illusztráció
